mert különben nem költőt választasz, csak terjedelmet…”
(Szinay Balázs – Írás és tudatlan II., részlet)
„…De ne felejtsük el, a művészet pusztán gyönyörködtetésre szolgál, nem azonosulásra! Amikor egy egyedülálló természeti jelenséget figyelünk, vagy akár egy gyönyörű növényt, benne csak elgyönyörködünk, és nem válunk rabjává, megelégszünk az élménnyel és megyünk tovább! Sőt, a jelenség maga sem kíván minket erre ösztönözni! Csak megmutatja magát. A művészi alkotótevékenység során a szerző által valami csodálatos nyilatkozik meg, de valamiért mi emberek úgy tartjuk, hogy ez sokkal több, mint bármely más jelenség, ami minket körülvesz…”
(Szinay Balázs – Boldog-boldogtalan irodalom I., részlet)
Amennyiben a fenti gondolatokat intéztem a szerzőköz, legalább annyiban fogom az alábbiakat az olvasóhoz!
A szerző „felkínálja” magát a műben, elgyönyörködtet, élményt nyújt, szórakoztat, felébreszt stb.
De mit csinálunk mi olvasók a szerzővel és művével?! Legtöbb esetben átfutunk egy-egy íráson… „Pillanatnyi örömök” átélésére törekszünk ebben is! Nem ízlelünk, nem megélünk csak, mint méh lehintjük a szerző virágáról a virágport, a nektárnak valót és rohanunk tovább a következő virágra. Átmenetit csinálunk az állandóból. Testet a lélekből. A test pedig a lélek börtöne – hogy Platón gondolatait idézzem.
Van-e még igény a szépre, a jóra, magvasra az embert próbálóra és formálóra? Az innovatív írás provokál. Kilendíti hétköznapi egyensúlyából az olvasó szellemét. Ám ehhez az szükséges, hogy az olvasó kívánjon kilendülni! Törekedjen ne csak az evolúció elmélete szerinti tudományos értelemben a „legfejlettebb faj”-nak lenni, hanem erkölcsileg is kiemelkedni a teremtés világcsaládjából! És ez egy módon válik lehetővé számára: folyamatos önvizsgálattal és a másik iránti érdeklődéssel!
Minden szerző egy önálló lélek-kert. A kertet pedig folyamatosan gondozni kell, hogy élő maradjon, s az érdektelenség égető napsugara ne szárítsa ki végleg! A költő, az író társalgásra hív művével, nem monologizálni kíván süket lelkeknek! A makacs és komisz távolságtartás pedig a virág gyökereire hat! Kapni visszacsatolás nélkül:
„…ez zajlik bent, szívkastélyt ez bont…”
(Szinay Balázs – A máskülönben táj, részlet)
Az érdektelenség súlyos népbetegségét kell most itt orvosolunk! És ha létezik szerzői alázat kell, hogy legyen olvasói is! Az olvasás mögött mindig valamilyen motiváció rejtőzik: szimpátia a szerző iránt, tudásvágy, elismerés, el nem ismerés, sajnálat stb. számtalan ilyen tényezőt tudnánk még felsorakoztatni! Ám a legfontosabb motiváció az egymás iránti érdeklődés kell, hogy legyen!
A modern kor legnagyobb vívmánya az lehet az eddigi feltételezésekkel szemben, hogy gondolat és gondolat, lélek és lélek egymásra talál, összefonódik. Ekkor járunk majd Vörösmarty gondolatainak nyomában:
„Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
(Vörösmarty Mihály – Gondolatok a könyvtárban, részlet)
Annak bizonyítása, hogy a fenti gondolatok nem voltak hiábavalóak még várat magára s rajtunk áll!
Érdeklődve, nyitott szemmel és szível bejárni egymás lélekvilágába ez a kulcs! Megélni az egyénit és a közöset, majd végül összefűzni őket…
Olvasd hát olvasó, mit szerzőnk nem kímélve fáradtságot rád hagyományoz! Tudjuk, hogy elfoglalt vagy s valahogy te mindig többet akarsz, újra és újra impulzusokra vágysz, ismeretlenre s tetszőre szomjazva friss műveket óhajtasz! Te ráérsz tanulmányozni, olvasni, véleményezni ezt-azt, de ne feledd, a szerző nem lesz mindig veled és neked! Műve tán korokon át fennmarad, de ő most él és most kutatja figyelmed! Így te ne kutass tovább! Állj meg és kapaszkodj bele lényeddel a meglévő, élő, felkínált gondolatba!
Az esztétika, a stílus, a gondolat, s a lélek más elemei már teljes egészében megnyilvánultak a legelső írásban is! Éld hát meg és éld át! Újra és újra!
Ám vigyázz! Ne szelektálj! Hiszen a lényeg nem abban rejlik, hogy válogatott tartalmakból szűröd ki a neked tetszőt, hanem megtanulod meglátni mindenben az értéket, akár azt a félmondatot is, ami neked ad valamit, amitől te több leszel! Ez az igazi éleslátás!
Ne felejtsük el: egy írásban egy egész ember jelenik meg, s egy embert nem csak a belőle általunk szimpatikusnak ítélt részeket kiszelektálva illik elfogadnunk, hanem személyének egészét tekintetbe véve! A szerző pedig „…mindig készül valamire…”:
„Az elhivatottság köteles riadalmában,
az alkalmazkodás jogtalan fáradalmában,
a közömbösség bíráló szidalmában,
s a feltűnés reményében…
…a lélek a felszín alatt
mindig készül valamire,
mit sejtelmességével tudat,
mi titkon érik a születésre…”
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések