A szabadság cáfolata

A világ köntöse olyan, mint
testünk börtöne.
Nehéz szabadulni és
tökéletesen megérteni.

A magány négy fala,
önző lényünk cellája.
Egy bizarr szeánsz terme
lelkünk ezen környéke.

A felszínesség ismerete, s
az ön-mélység kérdése
itt fogalmazódik. - Ki vagyok én?
Tudni szeretném?-

Ötlik fel a sejtelem
agyi tekervényeimen, s
hernyóként kúszik feljebb,
feljebb...Hiába minden.

A világ köntöse olyan, mint
testünk börtöne.

Elemzés

Ha azt kérnék tőlem, hogy hasonlítsam A szabadság cáfolata c. verset az eddig a Verselemzőben tárgyalt alkotásokhoz, akkor Szinaynál kötnék ki: az Írás és tudatlan c. filozófiai költeménye mellett. Azonban Dobos verse ennél könnyedebb, a filozofáló sorokba olykor oldottabb hangulatok lopóznak. De nemcsak Szinaynál horgonyoznék, hanem lapunk másik Balázsának, Ország Balázsnak Útkereszteződése mellett is. Ugyanis – ahogy korábban megállapítottuk – Ország verse az én-keresést jeleníti meg. Tehát: egy szódával oldott filozóf-fröccs, meg egy adag én-keresés, és meg is kapjuk a szóban forgó alkotás velejét.

A szabadság cáfolata: már maga a cím is valami olyasmit sejtet, hogy itt nem egy könnyed, szomorkás-borongós-kék boldogságos szerelmes versről lesz szó. A szabadság cáfolatához szükségképp filozófiai gondolatok szükségesek. Kíváncsiságunkat már fel is keltette egyébként ez a sokat ígérő néhány szó.

(1. vsz.) A világ teljes egészében való megismerhetetlenségének tudata zár minket tulajdonképpen börtönbe. S a „világ köntöse” egyáltalán nem valami védőburok, hanem ez is csak növeli börtönben-lét tudatunkat: a Föld siralomvölgyének középkorból ránk hagyományozott gondolatát olvashatjuk némi PR-munka után trendibb burokba csomagolva… (2. vsz.) Ha nem lenne elég, hogy a testünket börtönben tartja a „világ köntöse”, hát akkor most a lelkünk is rács mögé kerül „a magány négy fala” közé. (3. vsz.) Ez a testi-lelki bezártság, magunkra és magunkba utaltság kiszikkaszt belőlünk minden felesleges gondolatot, s már csak az marad hátra, hogy megfogalmazzuk, kikiáltsuk magunkból az örök nagy kérdést: „Ki vagyok én?” S rögtön a kételyt, hogy: na de ha jól meggondolom, akkor igazán egyáltalán „tudni szeretném?” (4. vsz.) De mégsem jön el a megvilágosodás, a hernyóként kúszó gondolataink végül nem bábozódnak be, azaz nem esnek át metamorfózison sem: én-képünk továbbra sem színes pillangó képében röpdös agyunkban, hanem csúf-szőrös hernyóként féregmozog tovább: az utolsó versszak (5. vsz.) már kifullad, már csak arra képes, hogy megismételve a költemény elejét, magát a gondolatot is berekessze, testünk börtönébe zárja. Ezúttal (sem) kapunk választ arra a kérdésre, hogy: „Ki vagyok én? (…) Hiába minden.”

Antal József