Búcsú a felhőktől…

Mint a felhő az égen, úgy szállt el,

Sok, sok évem már fölöttem…

Megéltem „pár” nyarat, s tavaszt,

Volt benne „tél” és ősz is, igaz.

S mégis fáj, hogy kevés már az ölelés…

A csókok íze, nyelvemen zizeg még,

Karjaim is lassan felejtik,

A karcsú testek melegét…

Hajam is oly fehér már, mint a bárányfelhő,

De, szívem még követelő!

Hiányzik neki, a zöld fű, s a szénaboglya,

Hol, megannyi kaland emléke bolygatja!

Nem leszek már fiatal, tudom jól,

S szívem is csitul, karom ernyedten lóg!

Szemem körül szarkalábak szántanak…

Egyre mélyebb bús, barázdákat.

De, az Életnek mennie kell,

Feledésbe merülnek az emlékek:

Erdők, mezők, füzesek, kazlak.

Új embernek lesz majd, tulajdona…

És mégis…

És, ez az a szerelem, mely

Az egekig felemelt! Asszonyom!

Köszönöm, hogy észrevett engemet.

Ha bánatom volt, csak Önre kellett

gondolni, és vérem máris lobogott!

S feledtem minden bánatom…

Bocsássa meg vétkemet, hisz belátom,

mily nagy bűn, hogy olthatatlanul szeretem!

Legyen, hát Ön, asszonyom: a Végzetem!

Ha bűnhődnöm kell, hát legyen! Meg teszem:

Csak engedd, hogy vakon szeresselek!

S szívemet zsámolyul, lábaid elé kiteszem.

Szeretlek! De, szenvedek, ha nem látom szemedet,

S, ha néha nem foghatom bársonyos kezedet,

És nem érezhetem gyönyörű, illatos testedet!

Bocsáss meg bűnös, hitvány fejemnek,

Nem tudhattam, hogy ennyire szeretni lehet…

Vétkeztem? Hát tépd ki vakmerő szívemet!

Mégis azt mondom: ez, az Életem:

Nem több, s nem kevesebb! Mit, tehetek?

Szeretlek, míg élek! Úgy is Te vagy a Végzetem!

Vagy hagyj el engemet, de, akkor is szeretlek,

Egyebet már tudom, úgy sem tehetek.

De, ha azt akarod, én elmegyek: Örökre!

Tudtam, hogy lesz még életemben szerelem,

Mely porrá zúzza szerelmes szívemet.

És, mégis! Köszönöm istenem! Hogy elhoztad őt, nekem!

Tudd! Egyetlen csókod többet ért nekem,

Mint jövendő Életem, nélküled…

S, ha elveszed tőlem csókodat: elveszed Életem!

De, vedd, ha kell! Tied! Csak szólj:

Hogy számadásod van még velem. Viszem!

S bársonyos bőrű kezedbe teszem le szívem.

És mégis! Érdemes volt élni!

Mert, ezt a boldogságot, már

Nem tudja elvenni tőlem senki…!

Hol voltatok….

„Maghalt a király! Éljen a király!”

S fellélegzett a Pop-Világ:

Üres a trón! A korona is! Rám vár!

… Kiknek-éltében – a királynak, soha,

Trónfosztásra nem volt „ alkata”

Most, otthon! körmét rágva vár az alkalomra.

„Nosza rajta jó „dalosok”! Ki a legény a „porondon”?

Menni fog ez nektek: mint úszás a lónak, „háton”!

S – „Hol vagytok ti régi játszó-társak”?

„Közületek egyet sem látok”…

Hol voltatok onnan, ahol nem voltatok?

- Talán éppen fellépésen voltunk –

Benneteket – nem a kamera – de egyetlen

Szem sem látott! A kameraman pedig

Mindenkit és mindent pásztázott!

Csak ti „hiányoztatok”. Nos! Hát, hol voltatok?

- Trónodra, s koronádra vigyáztunk –

Ti nem lesztek soha odavalók! Csak „nyilatkozók”!

A lelke mélyén volt gazdag nagyon …

Nyomába senki sem lépett, míg Ő uralkodott!

„Meghalt a király!” Él! még a király:

De, hol volt „onnan” a Popvilág?!

- Hát erre várt - ! Most: trónra, tapsra vár.

- De mindhiába, hisz a Hang elszállt már …

Apropó!, „Laci te, hallod-e”? Fekete-gyászt

Mért öltöttél fel? – Nekem Tinódi

S nem ellenfelem volt Ő –

Nagy Tömeg úr is ott vonult az utakon,

Ti popcsillagok: hercegek, grófok és kiskirályok?

Ragyognátok!? – De vagytok nagyon haloványok –

És ti? Jó popós lányok: Erzsi, Piri, Sári,

Mariska, Rozáli”, hol voltatok?

- Mi, mi …. ilyenkor „Ge-Gedeon” bácsinál várunk. –

Féltékenyek voltatok? – féltékenyek voltatok ! –

Félek, még egy kis ideig azok is maradtok.

Közben azért gondolkozzatok … hol voltatok?

Csak azt ne mondjátok: „mátyáskirályként” vonultatok.

„O tempora, o mores”! Ó Gesztus!

További versek

1 2 3 4 5 6

7