Aszfaltbetyár

Ahogy a macskaköveken

Kopott szavak

Kopogó cipő

Esős időben visszavert arc

Úgy a földúton meg

Csattogó fonémakarcok

Hallgatag talpakon

Porba széltől rajzolt arcok

Na, te sem vagy egy

Aszfaltbetyár

Gyorsulási versenyt rendeztem

Lelkedben

Guminyomok bitumenen: áj(j) láv…

Vezeklés

Részeg percek durva radírja maszatolja emlékeim

Aztán másoktól hallom vissza órákra kiesett életem

Csak az űr marad, sajnálat az esztelen tettekért

Hová bújik ilyenkor óljából a lélek? Talán az is

megrészegül. Elhányja magát. De még akkor is

támogatják szárnyas angyalok. Felrepítik a magasba

A test magára maradva szűköl, rombol, megbocsátást

Remél. Aztán már az angyalok sem bírják tovább

Leejtik a magasból. A lélek kék foltjai másnap

Az agyban cikáznak – testvér sejtjeiket temetve

Koccintanak a fejben. Üdvözlik a feltámadást.

KD

Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára

Virágvasárnap született

Sokat volt beteg

Gyermeki látomásait

Számtalanszor megírta

Játszott a szavakkal

Érdeklődött a pszichológia

Tanai iránt

Belelátott lelkünkbe

Megrajzolta halála utáni

Olvasói képét

Egy diákot látott

A könyvtárban könyvek fölött

Megszólította, versben is

Hogy egy pillanatra egybe forrhatunk

Talán ugyanazt gondoljuk, mint ő

Ahogy a magyar mondatokat

Kibetűzzük, az övéit

Hitt a szavak mágikus varázsában

Félt a haláltól, nem akart megöregedni

A polgárokról írt, ezernyi pici tragédiát

Aztán alkotott egy dalt a semmiről

Kötetének végére tette

És lehunyta szemét

Nagy fájdalmak között

A világ suhan csak

Azt mondtátok

Olyan vagyok, mint régen

Ilyen leszek hetvenévesen:

Nehezen esnek le a dolgok

Könnyen elszáll a perc

Én meg csak nehézkedem

A világ suhan csak

Én benne állok

Percre tartom meg csupán

És bűnöm

Hogy térdeimre rogynék

Ha mutatni merném, alázattal

Uram templomán

Talán te bölcs vagy

Talán te látod, ha gyorsabb a gondolatod

Talán te tudtad, ahogy ha mondtad

Talán te kérted, s megkapod

Néha, elfáradva a hitben

Azt hiszem, hogy már nem hiszem

S aztán, sunyi mód szívembe látva

Leleplez az én Istenem

Tudja, hogy szívem mélyén

Látja, amit csak ő lehet

Más senki, tudja jól

Hova rejtettem

S megtalál engem

Ha feledem.

ha valahogy

Mint hentesboltban véres kicsontozott velők

Kérném azt, a vastagabbat, amelyikből csorog még

A böllér kezei közt a vér. Néha úgy érzem veled

Pedig csak néha, olykor. Sétálunk a rengetegben

A Margit-hídon, a jégveremben, a Belvárosban

És tudom is én.

Már nem vagyok ott, csak írom dolgom, készítem most is életem

És közben fut, talán épp most kúszik örökre

Amit sorokba kötöttem volna. Bár ha

Kérlek, szólj, ha valahogy

Már késő lenne. Késő lennénk.

Következő oldal

1 2