Arról, hogy ki okozza a csalódásainkat 

Hitünket és a különféle helyzetekhez való viszonyulásunkat valójában mi választjuk meg. Csalódásaink során végső soron nem hagyatkozhatunk a környezetünk hatásira, hiszen nem a környezetünk határozza meg, hogy hogyan viszonyuljunk dolgokhoz. A minket körülvevő emberek a sokszor csupán a maguk szempontjait figyelembe véve cselekszenek és előfordul, hogy a legkevésbé sem szándékoznak megbántani minket.

Előfordulhat, hogy nem is sejtik, hogy mi bánt meg bennünket és mi nem. Még ha kímélni is próbálnak minket, reakcióinkat sok esetben nem tudják kiszámítani és a maguk módjára cselekszenek. Így csalódottságunkat és annak mértékét valójában személyes alkati sajátosságaink döntik el, amihez környezetünknek sok esetben, közvetlen nem sok köze van. Éppen ezért felelőségre vonásuk sem túl indokolt, sőt azt eredményezheti, hogy a másoktól várt bocsánatkérés helyett, inkább mi szorulunk bocsánatkérésre, mivel a körülöttünk nem feltétlenül direkt bántanak minket, azonban mi valós, vagy vélt sérelmeinkért cserébe tudatosan szeretnénk fájdalmat okozni nekik. Ám ez az, amit a legritkább esetben látunk be. Az embert nem kötelezi senki arra, hogy a másik szavaira alapozva építse fel egy párkapcsolattal összefüggő hitét, éppígy a másik felet sem kötelezheti arra semmi, hogy nézetei megváltoztatása esetén számonkérésben és bűnbánatban legyen része. A kapcsolatokat a másik szeretetére és nem az ígéretei által keltett hitre lehet csak alapozni. Csalódásaink mindig éppen csak akkora mértékűek, amennyiben egy kapcsolatot a hitre és nem a szeretetre alapozunk.