Az emberiség három sajátjáról:

egy felsőbb hatalomnak való engedelmes szolgálatról, az uralkodási vágyról, és a szelekciós kényszerről. 

Az ember a történelem során mindig meg akart felelni valamilyen felsőbb hatalomnak. A vallási alapú társadalmakban ez Isten volt, a világi igazgatási rendszeren nyugvó felépítményekben pedig az állam vagy a kormány, stb…A társas együttélés és annak időről időre végbemenő bonyolódása szükségessé tette egy olyan egységesítő szabályrendszer létét, melyet egy felsőbb hatalomra hivatkozva a helyi intézményrendszer érvényesített. Azonban megfigyelhető, hogy olyan körülmények között, amikor ilyen éppen nem állt fent, fellépet az arra való igény a társadalom részéről és nem elsősorban a társadalmi rend biztosítása érdekében.

Az ember mivoltában jelenlévő társadalmi hierarchizálódási igény és a felsőbb hatalomnak való engedelmesség generálta azt. Vagyis a társadalom egyes tagjainak szükségük volt arra, hogy uralkodhassanak, másoknak pedig arra, hogy követhessenek valakit és ezt főként valamilyen szabályrendszer, vagy ideológia alapján tehessék. Ebben a tekintetben az aktuálisan követett szabályrendszer építő vagy destruktív jellege csupán másodlagos szempont volt. Mindig élt bennünk az alapvető igény, hogy valami felett hatalmat gyakoroljunk. Az ember egyik legbenső késztetése az uralkodásra való törekvés. Ennek megvalósítására szolgáltak azok a teljes társadalmi részvételre igényt tartó rendszerek, melyek egy hierarchikus formában biztosították a társadalom egyes tagjainak uralmi helyzetét. A hierarchikus rendszerekben, a ranglétra legalsó szintjét leszámítva mindenki uralkodhat valakin. A hierarchia szintjeinek sora, pedig a földön lévő fajok számát tekintve szinte végtelen. A hierarchizáltság nem csupán uralmi helyzetet teremtett a társadalom különböző rétegei számára, de ugyanakkor szelekciós lehetőséget is biztosított. Az emberben mindig élt a vágy, hogy kihangsúlyozza egyediségét, másoktól való különbözőségét, sok esetben felsőbbrendűségét. Az ember szereti azt hinni, hogy szebb, jobb, bölcsebb, okosabb, stb…másoknál, mivel úgy tartja, hogy ennek megléte esetén a nála gyengébb képességűeket az uralma alá hajthatja. Amikor erre nem talál gyakorlati indokot, ideológiai alapon hajtja végre a megkülönböztetést. Azonban a szelekciónak, egészen a kezdetektől, valójában egy más funkciója volt, mégpedig az, hogy hivatott volt kiszűrni a társadalom közösségi életére károsan ható egyéneket. Akik a társadalomra veszélyt, vagy fenyegetés jelentettek például azért, mert fosztogattak, gyilkoltak, stb…, ki lettek szelektálva, mint nemkívánatos elemek. Erre minden társadalomban szükség is volt, hogy a társadalom ne „fertőződjön” meg és fennmaradjon egy olyan „minőségi összetétel”, mely az egészséges fenntarthatóságot, békét, harmóniát, stb… biztosítja. Azonban az idők folyamán ez a szelekció vesztett realitásából. A modern kor felé haladva azt láthatjuk, hogy vannak bűnösök, akik megússzák a büntetést, és vannak ártatlanok, akiket különféle ideológiákra hivatkozva megpróbálnak eltörölni. Mindezt, a történelem folyamán jobban és jobban fellazuló szabályrendszerek felhígulása tette lehetővé. Ugyanazokért a bűntettekért enyhébb büntetések járnak most, mint mondjuk 1000 éve és a modernkori liberalista hozzáállás következtében elmosódtak a bűntetés hierarchizáltság határai. Egy bűnös ártatlansága a megfelelő érvek és bizonyítékok segítségével bizonyítható a bíróságon, míg egy ártatlan ember ugyanott veszíthet. A bűnösség és az ártatlanság határai manapság olykor már elkülöníthetetlenül mosódnak össze. A leginkább sajnálatos az, hogy mindennapi kapcsolatainkban is jellemző ránk az uralmi helyzetre való törekvés és a szelekciós hajlam.